Manapság sokat hallunk az oktatásról. Nem újdonság, hogy a magyar oktatási rendszer a mai formájában egyre jobban mutatja meg számunkra hiányosságait. Diákjaink a nemzetközi felmérésekben rendre egyre lentebb teljesítenek, holott évtizedekkel ezelőtt még sokkal tisztesebb helyen szerepelt hazánk. Vajon mi is lehet ezeknek az oka? Egy szülő gondolatai nem elfelejtve, hogy egykor ő is diák volt…

A legfontosabb, amit az oktatással kapcsolatban le kell szögezni, hogy szoros összefüggésben van illetve lesz a jövővel. Ezt a jövőt tekinthetjük egy gyermek, egy család, egy leendő család, egy EMBER jövőjének, de nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a gyermekek oktatása meghatározza majdan egy ország, egy nemzet jövőbeni helyzetét, lehetőségeit is. Így nézve rosszul állunk, egyre rosszabbul.

Az oktatás résztvevői a tanulók, kezdve az óvodás gyermektől az egyetemistáig, a pedagógusok, oktatók sora, a különféle szervezetek, intézmények, akik arra hivatottak, hogy irányt mutassanak, „megtervezzék” az oktatás módját és mikéntjét. Az sem lényegtelen, hogy milyen pénzforrások állnak a terület rendelkezésére. Évről évre egyre kevesebb.

Az alulteljesítésben miről tehetnek vajon a diákok?

Szerencsére azért még mindig születnek gyermekek az országban. Persze az állam szempontjából nem mindegy, hogy az a fránya gyerek milyen családba is érkezik. Tanult és dolgozó szülőkhöz érkezhetnek, bennük lát jövőt a rendszer. Persze itt ezen a ponton rögtön belém bújik a kisördög és megkérdezem, hogy milyen szempontból látnak bennük jövőt? Fogyasztó és adófizető tisztes egyenállampolgárt látnak bennük vagy a hazájáért, a közösségéért esetleg magáért az emberiségért valami pozitívat alkotó, szuverén egyéniséget? Félek, hogy az egyenpolgár jobban tetszik nekik.

Azért valójában a gyermek tisztalappal érkezik a világba, kisgyermekként pedig dúl benne a világ illetve a környezet felfedezésének vágya, csak győzze energiával a szülő a sok és véget nem érő miértekre a válaszadást.

Az is tény, hogy a mai gyerekek másabbak bizonyos szempontból, mint az előttük járó generációk. De valójában ez mindig is így volt, csak az aktuális felnőttek ezt rendre képesek felfújni, csak mert elfelejtették, hogy bizony rájuk is így néztek valamikor.

Persze világunk is hatalmasat változott, ugyanazon szemlélettel, ami megfelelő volt 30-40 évvel ezelőtt, ma már nem lehet helytállni. Haladni kell a korral. Ez mondjuk a felnőttektől is azt várná el, hogy tanuljanak akárhány évesek is. Megjegyzem, hogy a tanulásnak sok szempontból pozitív hatása van az ember egészségére, az agyi leépülések, demencia elkerülése például. Mert ugye, amit nem használ az ember, az elsorvad!

A gyerekek egy része viszont olyan családokba érkezik, ahol halmozottan hátrányos helyzetből startolnak, mely napjaink tanúsága szerint inkább további súlyosbodást eredményez, esélyegyenlőség nincs csak elméletben.

A másik nagy probléma, hogy a pedagógusok nem tudják kellően kezelni a gombamód szaporodó SNI gyermekeket. Vajon minden SNI gyermek, SNI (sajátos nevelési igényű)?Óriási kategória, ahova bekerül a mozgássérülttől a magatartászavarokkal küzdő gyermek egyaránt, további alcímkéket kiérdemelve. 

Tanárok, oktatók…

A pálya – bár szerettek volna jelenlegi színvonalán emelni – elveszítette azt a megbecsültségét, melyet még akár a múlt század első felében is jelentett. A tanárságot nem lehet csak úgy egy egyetemre vagy főiskolára beülve elsajátítani, erre születni kell. Mint sok minden egyébre is. A születni kell nem azt jelenti, hogy pedagógus vagy értelmiségi szülők gyermekei egyértelműen tanárnak születnek. A személyiség vonásaiból fakad inkább, hogy ki milyen pályára, szakmára hivatott. Ezt valójában manapság nem is vizsgálják a felvételkor. A pedagógus igazi volta például ott látszik meg inkább, ha a szerényebb képességű tanulókból elő tudják csalogatni a fejlődésük maximumát. Ehhez többet kell tudni, mint egy előírt tananyag ledarálását.

Az intézményi háttér, kerettantervek és társaik, tankönyvek…

Azt mondják, hogy a nemzeti tantervre azért van szükség, hogy a különböző iskolák között meglegyen az átjárhatóság. Ha mindenhol ugyanazt tanítják, akkor nyilván nem lesz különbség, nem okoz gondot egy gyermeknek iskolát váltani, általános iskola után középiskolában tovább tanulni, egyetemre járni. Elméletben így van, azonban az iskolák között hatalmas különbségek vannak. Ezt a különbséget adják a tanulók különböző összetétele, a tanári gárda színvonala. A különbségek kialakulásának rendre anyagiakkal összefüggő okai is vannak. Más egy városi iskola, más egy fővárosi, más egy kistelepülés lehetősége. A szülők életkörülményei is döntő hatással bírnak az oktatás színvonalára.

Egyentankönyvek világát éljük. Az elmúlt években bevezetésre kerültek a kormányzat által elfogadott és minden iskolában kötelezővé tett tankönyvek. A pedagógusok sora persze a felháborodását fejezte ki ezzel kapcsolatban, a tankönyvek sok esetben alkalmatlanok a tanításra.

Ma még mindig ott tartunk, hogy az érettségiig vagy szakmunkásvizsgáig eljutó gyermek az évek sora alatt lexikai tudást kap pusztán. A lényeg – az összefüggések – pedig nem igazán kapnak kellő hangsúlyt. Nem is marad rá idő. Gondolkodjunk csak azon, hogy a tudomány fejlődik, ami még anno a mi iskolás éveinkben a tananyagot képezte, ma kibővült az azóta eltelt időszak eredményeivel. Ha nem halad a tanmenet a korral, elavult lesz a tananyag. Ha mindent beletesznek, meg a 10-12 év kevés lesz hozzá, gyorsabban kell haladni a tananyaggal, melynek a hátránya sok, szerényebb képességű diák esetében a lemaradás lesz.

De mi lenne az iskola feladata? Hogyan és főleg mire kellene a gyerekeket megtanítani és felkészíteni?

Legelőször talán tanulni kellene megtanítani gyermekeinket. Mondhatnánk rá még kapásból, hogy az életre. Na ez az, ami nem igazán jön össze. Hiszen a pusztán tények, definíciók mechanikus bemagolása minden csak nem tudás. A fejben is csak kb. addig időzik, míg szükség lesz rá a vizsgáig, vagy még addig sem. Hiányzik az összefüggésekre koncentrálás, a megértés. Megértés hiányában soha sem lesz belőle tudás, pláne nem a gyakorlatba is átültethető formában. A gondolkodás, elmélkedés pedig nem tananyag. Mintha megállt volna az idő. Sokan mondják a világban, hogy a pontos és precíz tényeket, definíciókat nagyszerűen meg lehet tudakolni az interneten. Az internet azonban a nagy mumus. Sok mindent el lehet mondani róla, de főleg nevelni kellene ehhez is a csemetéket. Lehet nagyon veszélyes és nagyon nagy barát, ehhez viszont kell útmutatás a szülőktől és pedagógusoktól, hogy barát legyen veszélyforrás helyett. Ilyen téren a legrosszabb, ami történhet, hogy felügyelet nélkül netezhetnek a gyerekek. Meg kellene tanítani nekik, hogyan keressenek, hogyan dönthetik el, mi a valós és mi a valótlan. Lehet ezen a téren, nekünk felnőtteknek is lenne bőven tanulnivalónk. A gyermekeket arra kellene biztatni, hogy ne fogadjanak el mindent csak azért, mert a tanár, a net, vagy a tv-ben éppen ezt vagy azt hallották. Vizsgálják meg, tegyenek fel kérdéseket, mielőbb tényként elfogadják. A minap egy felháborodott szülő osztotta meg gyermeke beírását, miszerint szaktanári figyelmeztetést kapott a 8 éves tanuló, csak azért, mert a hittanórát nem tudta magáénak elfogadni, nem hisz a gyermek... Na ez már eleve megérne egy önálló írást.

Az óvodás korú gyermeket érdekli még a világ, ösztönösen szeretné felfedezni. Szeretnek verset, mondókát tanulni, stb. Az iskolai élettel azonban valami nagyon félre tud menni. A lelkesedést, a tudásvágyat a gyerekek jó részénél az iskola letompítja vagy lenullázza. Ez nagyon nincs rendjén. Sürgősen változtatni kellene ezen.

Az iskolában nagyon könnyen skatulyákba kerülnek a gyerekek, ahonnan bizony már nehéz lesz a kitörés. Az egyik ilyen a családi helyzetből fakad. Esélyegyenlőségről papolnak, közben nagyon távol vagyunk tőle. Anno a fővárosban jártam iskolába, a gyerekeim viszont vidéki kisvárosban. Szembetűnő volt a tanárok részéről, hogyan álltak egymás kollégáinak gyermekeihez. Nem gondolom, hogy ez minden esetben a gyermek érdekét szolgálta.

A társadalom peremén élő családok gyermekei sok jóra nem számíthatnak. Emlékszem még az oviban ügyesen verset szavaló – származását tekintve hátrányos helyzetű gyermekre, vajon az iskola mit csinált belőle? Sajnos sok esetben az iskola és a szülők is hibásak a kialakuló helyzetért. Nem gondolom, hogy a szülők a hibásabbak, hiszen amivel ők – szintén a származásukból adódóan nem rendelkeznek – arra nehéz megtanítaniuk a gyermeküket. Azonban az iskola, mint nevelési intézmény, többet tehetne. Az integrált oktatásra azért van szükség, mondják a szakemberek, hogy egyenlő feltételekkel, egymás között tanuljanak az egészséges és hátrányos helyzetű vagy tanulási nehézséggel küzdő, esetleg testi fogyatékkal élő diákok. Ilyen a világ is, ugyebár. Igazságtalan is.

Amennyiben egy osztályban 25-30 gyermek tanul, lesz közöttük jó és kevésbé jó képességű tanuló. Nyilván a gyengébb képességűeknek több időre lenne szükségük ahhoz, hogy elsajátítsák ugyanazt a leckét. Mivel a tananyag nagy, haladni kell tovább, nem tud elég idő jutni a gyengébbekre. Az alapok hiányossága miatt a leszakadás csak nőni fog, a tanulás csak frusztrálttá fogja tenni, a sorozatos kudarcok pedig végképpen kedvét szegik. Azonban a másik oldalról megközelítve ugyanezt a problémát, sem lesz jó a helyzet. A jó és esetleg átlagon felüli képességű diák sem azt fogja kapni az ilyen osztályban, amire neki szüksége lenne. Unatkozni fog, éppúgy elveszti érdeklődését. Az unatkozó vagy frusztrált gyerek pedig rendetlenkedni fog, megzavarja az órát, tovább rontva ezzel az oktatás minőségét és színvonalát.

Mi lenne erre a megoldás? Talán az alacsonyabb osztálylétszámok, megfelelő képességű tanárok képzése, valódi felzárkóztatás, tehetséggondozás. Valamennyire az oktatásnak is személyre szabottnak kellene lennie. Nem egymáshoz kell mérni a diákokat, hanem önmagukhoz. Nem mindenkiből kell professzornak lennie, de tisztességgel egy-két szakmát bárki megtanulhatna. Feltételezve, hogy valóban kellenek még szakmunkások és nem csak a minimálbéren tengődő, betanított összeszerelőkre lesz igény, esetleg a közmunkásokra. Észre kellene vennünk, hogy manapság egyenemberek sokaságát adja ki az iskola a kezei alól, lebutítja az értelmest, még lentebb taszítja a gyengéket.

Hány és hány lelket pazarol el társadalmunk pusztán azzal, hogy az oktatás ilyen pocsék lehetetlen helyzetben van? Elpazaroljuk az értékeinket, azzal is, hogy nem adunk lehetőséget a szegényebb, akár mélyszegénységben élő gyermekeknek, hogy értékes tagjává válhassanak társadalmunknak. Ha nem kapnak ezek a diákok segítséget az oktatás által ahhoz, hogy a családi mintájukban szereplő életcél nélküliséget új szemlélettel cserélhessék le, minden marad a régiben, és hibáztathatjuk őket napestig, hogy nekik ez a jó és igénytelenek, tehát megérdemlik a sorsukat. Nem jól fogyasztó állampolgárt kell nevelni a jövőnek, hanem olyanokat, akik a legjobb képességeiket elő tudják csalogatni – akár szellemi munka, akár kétkezi, azonban alkotó munka formájában a közösségünk (országunk népe) érdekében.

Amennyiben tetszett írásom, kérlek keresd fel facebook oldalamat, ott több más cikket és érdekességet is olvashatsz. Szeretettel várlak.