Vajon kinek mi jut eszébe a munka szavunkról? Legelsőre talán az ember arra a tevékenységre gondol, hogy a munkára azért van az embernek szüksége, hogy meg tudjon valamiből élni. Ez pedig igaz is. Csak…

A munka mára leegyszerűsödött erre a kategóriára. Annak az embernek van munkája, aki egy munkahelyen vagy vállalkozásban pénzért tevékenykedik. Akinek nincs ilyen az a munkanélküli. És nagyon könnyen gondolják azt a munkanélküliekről, hogy nyilván lusta vagy annyira képzetlen és tehetségtelen, hogy nem tud elhelyezkedni, hiszen munkaerőhiány van hazánkban. Pedig ebből közel nem következik, hogy az ilyen ember értelmetlenül ellógja a napjait.

Az embernek szüksége van arra, hogy értelmes elfoglaltsággal töltse el az idejét, ne a semmivel teljenek a napjai. Bár időnként erre a semmire is szükség lehet. Vannak olyan emberek, akiknek a sok-sok munka mellett már nem is jut ideje arra, hogy éppen ne csináljon semmit sem, csak legyen.  Persze a semmiről is legalább annyi vélemény lesz, ahány ember. De nem is erről akarok írni.

A munka olyan tevékenység kellen, hogy legyen, mely során az ember létrehoz, megalkot, hozzáad valamit mások boldogulásához. Ahhoz, hogy valaki a munkájának értelmét lássa, kell benne valami plusznak lennie az ő szempontjából. Persze kinek mit jelent az értelmes tevékenység? Az, hogy minden egyes munkanapon elmegy valaki a munkahelyére és ott eltölti a napja nagy részét, napi 8-12 órát is, még nem feltétlen fogja ezt a pluszt a részére megadni. Persze kap érte valamennyi bért, melyből vagy meg tud élni, vagy sem.

Kép: http://maincoon.blog.hu/tags/hétfő

Miért gondol az emberek zöme úgy a hétfőre, hogy jajj, megint kezdődik a taposómalom, de a hátam közepére sem kívánom? Már hétfőn a péntek délutánt várja, amikor végre szabadon rendelkezhet az idejével, csinálhat olyat, mely örömmel tölti el a lelkét. A legnagyobb baj világunkban, hogy a munka képtelen sok esetben örömként megjelenni az emberi életben. Még azokban az esetekben sem jelenik meg ez az örömérzés, ahol karriert építhet a szerencsés ember. Túl nagy árat kell fizetnie azért a pénzért, melyet meg tud keresni a karrierjével.

A hétvége pedig elrepül gyorsan. Egyrészt, amit örömmel végez az ember, úgy érezzük sokkal gyorsabban telik az idő ilyenkor. Másrészt a két nap édes kevés mindenre, pihenésre, családra, az elmaradt házi vagy ház körüli munkákra, hobbira. Letelik a várva várt hétvége, és mi marad az ember lelkében vasárnap estére?

• Mehetünk ismét robotolni.
• A felét sem tudtam megcsinálni, amit szerettem volna.
• Fáradt vagyok és kezdődik a munka….
• Majd a jövőhéten, majd a hosszú hétvégén, majd… Lényegében egy jó adag frusztráltság lesz a lelkében.

Rohanunk, reggel az estét, a hét elején a hétvégét, a fizetés napján már a következő fizetést várjuk már. A napok pedig kérlelhetetlenül szaladnak, azt hisszük ez az élet. Mindig vágyunk valami jobbra, valami kis boldogságra, de megélni képtelenek lettünk rá, sokszor észre sem vesszük a kis morzsácskáit magunk körül.. Az öröm néha ugyan mutatóba belép az ajtónkon, csak hogy bemutassa magát, el ne felejtsük, milyen is. Rendjén van ez így?

Milyen szerencsés az az ember, aki elmondhatja magáról, hogy a hobbija a munkája és még keres is vele tisztes megélhetésre valót! Nem irigykedni kell az ilyen szerencsésekre, hanem meglesni tőlük, hogyan tudták ezt elérni. Sajnos az irigység és utána az ujjal mutogatás sokkal könnyebben kivitelezhető, mint venni a fáradtságot és a bátorságot, hogy tegyen az ember önmagáért. Ha képtelenség a kettőt egyszerre összehozni, akkor bizony nagyon komolyan határt kell szabni a munkának, hogy legyen idő és energia az örömet nyújtó tevékenységeinkre. Mert ezek nem luxus kategóriák.

A megoldás az is lehetne erre a helyzetre, hogy a felnövekvő gyerekeket abban kellene segíteni, hogy olyan munkát tanuljanak, mely igazán a lényükhöz passzol. Persze a felnőttek esetében is ebbe az irányba kellene fordulni. Mindenki született valamilyen képességgel, tehetséggel, van olyan ehhez passzoló foglalkozás, melyben kiteljesedhetne. Hivatás nem csak az olyan foglalkozások lehetnek, mint az orvos, ügyvéd, tanár. Egy szakmunka, egy kétkezi munka is jelenthet elhívást a végzőjének. A lényeg, hogy szeresse, amit csinál. Érezze az ember, hogy alkot és létrehoz valamit, vagy hozzájárul valami nagyobbhoz. Van olyan „hívás” is, mely az élet későbbi szakaszában kezdi megszólítani az embert. A tanulás lehetőségét nem szabadna senkitől a korára való tekintettel elzárni. Mint ahogy manapság még mindig lehet tapasztalni, hogy bizony a munkáltatók a fiatalokat sokkal értékesebb munkavállalónak tartják, mint az idősebb 40-től felfelé lévő korosztályokat, kidobva az értéket az ablakon.

Mai világunk munkahelyei nem a munkaerő megbecsüléséről és megtartásáról szólnak. Bár próbálják belesulykolni az alkalmazottakba, hogy milyen hasznos a tevékenységük, azonban ezt sem a bérek, sem az elismertségük nem tükrözi vissza. Lojalitást várnak el a munkáltatók, csak ez nem kölcsönös. Egy gyárban szorgos hangyának lenni, nem tudja ezt az érzést megadni. A cégeket a profit hajtja és mozgatja, a profit pedig szemben áll a szorgos hangyák megbecsülésével. A bérek színvonala is a profitot szolgálja csupán. Azt se felejtsük el, hogy pontosan az ilyen helyeken végzett betanított munkák, jellegükből fakadóan pusztán csak egy-két munkafázis elvégzéséből állnak, ami monoton, fárasztó, „agy” sem kell hozzájuk. Pont a lényeg hiányzik belőlük, nem lesznek megelégedettek a munkájuk gyümölcsével az ilyen tevékenységet végzők. Persze a multicégek a karrierista állásaikkal is csak a profit után mennek, így ezekben a munkákban is a dolgozókat a végtelenségig kihasználják, túlterhelik. A nagy és multi cégek profitjával pedig egy kisvállalkozás sosem tud majd az áraival versenyképes lenni. Azonban mínőségben sokkal nagyobbat is alkothat(na). Persze ehhez a nagy többség számára elegendő bevétellel kellene rendelkeznie, hiszen az alacsony bérek csak a multikhoz kergetik a vásárlót, mert számít minden fillér.

A magánélet és a munka sincs megfelelő arányban egymással. Gyakorlatilag a magánélet húzza a rövidebbet. A munka pedig éppen a nehéz helyzetekben nem fog senki mellett sem állni, amikor például megroppan az egészség, magánéleti válságokban, melyet sokszor éppen a munka idézett elő. Nem épeszű elvárás az embertől, hogy válasszon vagy munka vagy magánélet, mindkettőre szükség van.

A munka kapcsán azon tevékenységeink sorát is meg kell említenünk, melyeket nem fizetségért végez az ember. Ilyen minden házi vagy családi ház esetén, a ház körüli tevékenységek, kertészkedés. Ha valaki beveti a kertjét, hogy valódi és még földből származó zöldséggel tölthesse fel a konyháját, pénzt nem is akar rajta keresni, ez a munka lehet a számára kikapcsolódás, gondoskodás a családról, csak ehhez idő is kellene, hogy maradjon. A természetben végzett munkák jellemzője azonban, hogy az időjáráshoz, éréshez kell igazítani, ez pedig nem feltétlen a hétvégén lesz minden esetben ideális. A mindennapi munka ennek is a kárát okozhatja. 

A gyermeknevelést, beteg családtag gondozását sem jövedelemért végzi az ember. Persze van bőven olyan eset, amikor bizony választás elé kerülhet bárki, hogy munka vagy a szeretett ember gondozása.

A hobbik lennének azon tevékenységeink, melyben az örömszerzés is megnyilvánulhat. Amikor még hullafáradtan is képes az ember energiát belefektetni, mert jól esik, mert megadja azt, amit a napi munkába járás képtelen. Csak ugye sokaknak már erre sem igénye, sem energiája és jövedelme sem marad.

Ne feledkezzünk meg az önként mások javára végzett lehetőségekről sem. Törvény is született arról, hogy a fiatalokat arra kell nevelni, milyen jó dolog önként másokért tevékenykedni. Ez nagyon szépen hangzik, azonban egy ilyen szinten csak az anyagiakra felépített világban, ahol mindennek ára és díja van, joggal kérdezhetnénk, hogy nincs itt valami ellentmondás? Akár mondhatnánk is, de hát Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen… Az önként végzett felajánlások, mások - akár számunkra idegen emberek - javára és megsegítésére áldozott munka nemes cselekedet, tisztelet és megbecsülés illene érte. De ehhez is szabad időre és kapacitásra van szükség. Ha minden percünket a megélhetésünk elővarázslása tölti ki, ugyan mikor és miből? 

Világunk ellentmondásai közé tartozik, hogy a fejlődés következtében (robotizálás) egyre kevesebb ember számára lesz munkalehetőség. Azt nem mondhatjuk felelős emberként, hogy akinek lesz munkája, az az ember megélhet, létjogosultsága van, a többi meg vesszen. Vagy azokat az embereket halálra ítélni, akik az egészségi állapotuk miatt nem tudnak munkát vállalni. Nem szabad azt a tényt elfelejtenünk, hogy a már megszületetteknek táplálkozniuk, öltözködniük, lakniuk kell, hogy emberi módon élhessenek. Amennyiben megvonják tőlük a lehetőséget ahhoz, hogy legyen miből létezniük, katasztrófa helyzetbe sodródhatnak, lassú kínhalálra ítélve. Ma cseppet sem humánus a világunk ilyen szempontból…

Kép: https://www.facebook.com/latnodkellene/photos/a.1365661166865812.1073741828.1323648107733785/1470386173059977/?type=3&theater

A nyugdíjkorhatár folyamatos emelésével pedig az emberek zöme odajut, hogy mire befejezheti majd a mindennapi – ám örömet nem nyújtó – munkavégzését, és végre élvezhetné a szabad nyugdíjas napjait, már nem lesz egészsége, esetleg pénze, hogy éljen végre szabadon az álmainak. Azokról se feledkezzünk meg, akik már a 40-es vagy 50-es éveikben távoznak. Nem mellékesen ez az emelés pontosan megfosztja a nőket és a férfiakat, hogy nagyszülők lehessenek az unokáik mellett, nem a tizenéves unokáknak lenne elsősorban rájuk szükségük, hanem kisebb korban, segítve ezzel gyermekeiknek a szülőségben, és kialakítva egy egészséges nagyszülő unoka kapcsolatot. 

A korhatár emelését persze azzal magyarázzák, hogy kevés gyermek születik, nincs aki fenntartsa a nyugdíjrendszert, nincs miből nyugdíjat fizetni. Ennek is meg van a társadalomban az oka, hogy miért jutottak főleg a civilizált és fejlett országok ebbe az állapotba, de erről majd később.

Folytatás következik.