Minden ember kivétel nélkül rendelkezik egyfajta világlátással, világszemlélettel. Legelőször talán tisztázni kellene, mit jelent a világnézet és a hit szavunk.

A világnézet azt jelenti, hogy egy ember miként vélekedik, hogyan képzeli el a világ működését. Ebbe a látásmódba természetesen beletartozik a véleménye az anyagi világ természetéről és megnyilvánulásairól. Mivel közösségben élünk, így ide tartoznak az emberi társasviselkedésről, érzelmekről, emberi törvényekről, erkölcsről megállapított meglátásai szintén. Ilyen formán a világnézet magában foglalja az ember értékrendjét, vagyis a jó és rosszról alkotott fogalmait. Ebből az is következik, hogy ez nem egy felnőttkorra állandó és megváltoztathatatlan látásmód. A gyermek öntudatra ébredésétől egészen a halálig formálódik és fejlődhet. Persze felnőttkorra ideális esetben már egy kerek képpé alakul ki, de az embert ért tapasztalatok, az őt mozgató kérdésekre megkeresett saját válaszok, ezt a képet folyamatosan alakítják és formálják, jó esetben egyre bölcsebbé válik általa. Ennek ellenére nem állíthatjuk, hogy mire az ember elérkezik az utolsó lélegzetvételéig, ez a világkép tökéletes és teljes lesz.

A világlátásnak fontos alapja, ha elismerik ezt az emberek, ha nem, hogy bizony az ember nem pusztán egy értelemmel megáldott sejtkupac, azaz nem állíthatjuk bizonyossággal, csak fizikai testek lennénk. Miért is nem? Mert van egy rakás olyan dolog bennünk, melyre a tudomány a mai napig nem tudott hitelesen bizonyított magyarázatot adni, a gondolatainkra, az álomtevékenységünkre, az érzelmeinkre például. Persze megpróbálják az értelmünk magyarázatát valamiféle kémiai, fizikai elméletre lebontani, de ezek nem tudnak arról meggyőzni engem, hogy pusztán csak ennyiből állnánk, és az agyunkban lejátszódó biokémiai folyamatok adják az értelmünket. Számomra sokkal elfogadhatóbb, érthetőbb és értelmezhetőbb, hogy az emberi testhez tartozik egy anyag nélküli test (nevezze mindenki, ahogy tetszik neki). A lélekről nem csak a vallásos ember hiheti, hogy létező. Attól, hogy léteznek világunkban olyan jelenségek, melyeket nem lehet kézzel megfogni, még létjogosultságuk van. Magyar emberként pedig fent kellene akadnunk a lélek és lélegzet szavunk közös gyökerén, hiszen pontosan megmutatja a lényeget. A lélek a fizikai testbe az első lélegzetvétellel költözik be, és az utolsóval távozik. Ezt számtalanszor volt szerencsém látni, ahogy a már alig lélegző állat, bizony a végén mégiscsak produkál egy nagy kilégzést…

Nem kell az embernek nagyon megerőltetnie magát, csak kinyitni a szemét, hogy lásson, ne csak bámuljon a vakvilágba, és a természetet alaposan megszemlélni,hiszen körül vesz bennünket. Problémát csak maximum az érzékszerveink „tökéletlensége” okozhat. Hogy mire gondolok? Az optikai és érzék csalódásainkra.

Ahogy egyéni világnézete van minden embernek, úgy igaz ez a hitére is. Sajnos még mindig erősen él a köztudatban, hogy a hit bizonyítás nélküli meggyőződést jelent. Erre a legjobb példa a vallásos hit vagy ahogy sokan gondolják az Istenhit. Ez csak egy jelentése ennek a szónak. A hit jelenthet feltétlen bizalmat is, illetve az önmagunkba és az életünkbe vetett hitünket is, vagyis az önbizalmunkat.

Ilyen formán az emberi élet hit nélkül elképzelhetetlen. De azt is érezhetjük, hogy a világkép, világnézet és hit tulajdonképpen egymással szoros összefüggésben vannak, és túlmutatnak a vallásosság szűkös körén. Mint fentebb írtam, csak a természetet kell megfigyelni, nem nehéz rájönni, illetve ráérezni arra, hogy a természet szépsége, felépítése mögött Rend húzódik. A tudományos gondolkodás ősrobbanás elmélete, miszerint minden ezzel kezdődött és tágul a Világegyetem a maga módján, valahogy nekem sántít. Mert nem egy spontán, véletlenek összjátéka az, amiben élünk, tehát kell lennie valami olyan erőnek, elvnek, mely emberi aggyal felfoghatatlan, mely a folyamatokat elindította, mozgásban tartja a mai napig.

Persze óhatatlanul felmerülhet az is bennünk, ha létrehozta, akkor esetleg el is pusztíthatja? Nem véletlenül terjed az emberiség gondolkodásában a világvége elméletek sokasága, mely időről időre felütik a fejüket. Az a Teremtő Elv, mely a világunkat elindította és működteti, nem hiszem, hogy a pusztulását oly könnyen akarná. Attól sokkal jobban tartanék, hogy az ember a mérhetetlen hülyeségeivel, gyarlóságaival (Istenjátszásával) hamarabb veszélybe képes sodorni. És itt álljunk meg egy szóra! Az emberi istenjátszó viselkedés nem az egész Világegyetemet veszélyezteti, hanem magát a Föld bolygót, az emberiség létét. Az Univerzumunk végtelenül nagy, emberi agyunkkal ezt a nagyságot lehetetlen felfognunk. Ha az emberiség történelmét alaposabban megvizsgáljuk, ha a múltból ránk maradt emlékeket szintén alaposan megszemléljük, illene észrevenni, hogy a tudomány és a zsidó-keresztény kultúra által elfogadott 6 ezer éves történelmünkbe nem igazán férünk bele. Kilóg az a bizonyos lóláb… Bizton állíthatja az ember, hogy nem az első civilizáció a mienk… Nem kell semmit sem vakon elhinni, ellenben gondolkodni szabad!

A filozófusok munkásságát, a különféle izmusok sokaságát és a különböző vallási tanok létét elnézve, rengeteg. A véleményem az, hogy valójában annyiféle létezik, ahány emberi lélek él a bolygón. A különbség az egyes nézetek között abból ered, hogy az emberek tudatszintje különböző fejlődési fokokon (nagyon nem azonos az iskolázottsággal) állnak. Azt tapasztalhatjuk, hogy az emberek – főleg a fejlődés alacsonyabb szintjén állók – képesek vérre menni a saját igazukért. Sajnos még mindig itt tartunk, 2018-ban.

Először is azt le kell szögezni, hogy a világ egy, tehát a végső válasz is csak egy lehet. Az út viszont, ami elvezeti a lelkeket ehhez az egy válaszhoz, nagyon hosszú és legalább annyiféle, ahányan vagyunk. Szabad akaratunkkal dönthetünk arról, hogy rálépünk-e az útra és az melyik lesz. Az sem szégyen, ha az ember keresgél egy ideig. Tovább megyek, mint fentebb írtam, korántsem biztos, sőt egyáltalán nem az, hogy az ember az élete végére megtalálja ezt az egyet. Ennek felfedezéséhez akár életek számos sora szükséges. Valójában az emberi élet célja is ennek a válasznak a megkeresése, mely visszavezet bennünket az Egységbe.

De kezdjük az elején. Megszületik a gyermek és nagyon hamar elkezdi felfedezni a világot maga körül. Tulajdonképpen maga a szocializáció is ezt jelenti. Így az elsődleges hatások, melyek egy kisbabát érnek, hogy milyenek hozzá a szüleik, hogyan gondozzák, milyen életkörülményeket tudnak biztosítani, milyen módon nevelik, milyen elvekkel, világlátással rendelkeznek maguk a szülők, lesznek a gyermek világszemléletének avagy hitrendszerének az alapjai.

Én még a 70-80-as években voltam gyerek, így azokat az időket nem igazán jellemezte a vallásos nevelés, az ateizmus volt a fő világnézeti elv. Ugye a rendszerváltásnak nevezett valamivel fordulat következett be ezen a téren is. Ennek folyományaként már a szülők választhatnak gyermekük számára kötelező jelleggel a hittanóra és az erkölcstan között. A kétezres években ez még nem volt kötelezően előírva, szerettem volna, ha gyermekeim kapnak valami ismeretet a vallásokkal kapcsolatban. Ahol éltünk akkor, hithű katolikus közösséggel rendelkező település volt, így a katolikus okítás volt a legegyszerűbben elérhető. Nem vallásossá szerettem volna tenni gyermekeimet, én sem vagyok az, ahogyan ezt az egyházaink értelmezik, egyszerűen csak ismerkedjenek meg vele, mert gyakorlatilag jó néhány verset, irodalmi vagy képzőművészeti alkotást sem lehet megérteni az ismeretek hiányában és voltaképpen az általános műveltséghez hozzá is tartozik. A tervem nem a gyermekeim hozzáállásán bukott el, hanem a katolikus egyház csak azokat tanítja és fogadja be, akik meg vannak keresztelkedve. Ezen a ponton, az akkori világszemléletem már ezt nem tudta elfogadni. Egyrészt a katolikus egyház merev ragaszkodása a szintén katolikus keresztszülőkhöz, ami gyakorlatilag lehetetlenné tette ebbéli próbálkozásaimat. Az én fejemben, akarom írni, szívemben, akkor már teljesen megingathatatlan tény volt, hogy a vallásoknak nem sok közük van valójában Istenhez, emberi tevékenységek csupán, mert mindegy, hogy hogyan nevezik az egyes vallások a saját Istenüket, ugyanazt az egyetlen egy Istent tisztelik és pont. Hogyan is képviselhetik Istent hitelesen, ha vérre képesek még ma is menni a másik emberrel, embercsoportokkal szemben, csak mert nem az ő elképzeléseikben hisznek, más a vallásuk pedig ugyanarról az Istenről tanítanak? Nem kis ellentmondás ez... Mert nem tűnik fel semelyiknek sem, hogy a hitetlen másik szemében, ők is csak hitetlenek. De ezt már Gárdonyi az Egri csillagokban szépen bemutatta…

Ma igen nehéz gondban lennék, ha választanom kellene milyen hitoktatást kapjanak kötelező jelleggel a gyermekeim. Nem választanám egyiket sem, illetve mindegyiket. Ismerkedjenek meg több szempont alapján a világ létrejöttének mai elképzeléseiről, az emberek egymás közötti viselkedésének szabályairól, tanuljanak meg szabadon gondolkodni, véleményt alkotni az őket érdeklő kérdésekkel kapcsolatban. Aztán szabad joguk kellene, hogy legyen, hinni abban, ami megszólítja a szívüket. Persze lehet ehhez a törvényalkotóknak, a hitoktatóknak még előbb fel kellene nőniük. Ha már a hitoktatók szóba kerültek, a tavasszal jelent meg egy hitoktató beírása a facebook oldalain. Nem tudom, hány éves lurkó kapta ezt a szaktanárit, de azért elgondolkodtató, hogy egy ilyen hozzáállással csak eltávolítani lehet a gyermeket az útról. Tantárgyi követelményként nem lehet a hitet előírni, nem ilyen természetű…